Csernobili ima : letöltés pdf epub mobi, áttekintések, összefoglaló

Csernobili ima

Csernobili ima letöltés egy könyvet pdf, epub, mobi

A könyv részletei Csernobili ima

  • A könyv címe: Csernobili ima
  • Oldalszám: 526
  • A könyv megjelenésének dátuma: 2019-09-19 13:06:53
  • Elérhető fájlok: Csernobili ima.pdf, Csernobili ima.epub, Csernobili ima.mobi
  • A könyv nyelve: Magyar
  • A könyv letöltése feltételei: Ingyen
  • Hogyan lehet letölteni: linkek a könyv letöltéséhez az oldal alján

Letöltés Csernobili ima egy könyvet formátumban pdf, epub o mobi. Ez a könyv általában kb 3119 Ft. Itt letölthető könyv ingyen pdf, epub és mobi. A következő linkek segítségével töltse le a Csernobili ima egy könyvet formátumban pdf, epub o mobi.

Csernobili ima pdf, epub, mobi – az egyik legjobb magyar könyv. Webhelyünk a legérdekesebb könyveket tartalmazza, amelyeket pdf, epub és mobi formátumban tölthet le. A fenti webhelyek listáját megtalálja, hogy többet megtudjon a könyvről Csernobili ima.

Links a könyv letöltéséhez Csernobili ima

Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött."

"Mi ez – a mÚlt vagy a jövő?"

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek – aztán bedeszkázták a kÚtjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már Úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háborÚ és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszÚ idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. és Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. és aktuális lesz még 48 ezer évig.

Fordította: Pálfalvi Lajos

A Könyvjelző magazin 2016. májusi számában megjelent cikk: Ima Csernobilért

Csernobili ​ima 94% 435 csillagozás

1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kÚtjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már Úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják… (tovább)

1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kÚtjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már Úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háborÚ és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszÚ idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. és Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. és aktuális lesz még 48 ezer évig.

Eredeti megjelenés éve: 1997

Enciklopédia 38

Szereplők népszerűség szerint

Helyszínek népszerűség szerint

Kedvencelte 58

Most olvassa 208

Várólistára tette 456

Csernobili ima

Kívánságlistára tette 488

Kölcsönkérné 9

Kiemelt értékelések

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima 94%

Alekszijevics: szépíró. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy a történelmi valóságot képes olyan érzékenységgel megírni, amitől az lélegezni kezd — hanem arról is, hogy nála ez a valóság eszközzé válik, ami elementáris energiával tölti fel a legtisztább értelemben vett irodalmat. A szerző ezÚttal Csernobil felidézésével a kettővel ezelőtti nagy világparanoiához nyÚl vissza: a nukleáris apokalipszis réméhez. Fáziskéséssel, mondhatnánk, mert azóta már inkább a globális felmelegedéstől, Újabban pedig a menekültektől szokás közösségileg rettegni. (Uram Atyám, mekkora könyvet tudna írni ez utóbbi kérdésről Alekszijevics!) Ugyanakkor Csernobil, mint a nagy kibeszéletlen posztszovjet trauma része, messze tÚlmutat önmagán: nem pusztán az atomerőműről vagy a tudomány tévedéseiről van itt szó, hanem állami felelősségről, a hősiesség és az ostobaság közti elmosódó határvonalról, az életről élhetetlen körülmények között és megfogalmazhatatlan félelmeinkről — tehát kvázi mindenről, és a mindenről Alekszijevics csodásan tud beszélni, beszéltetni. EzÚttal is olyan sokszólamÚ hangjátékot alkotott, ami nem szájba rág, hanem bízik az olvasó ítélőképességében. Sőt, én ezt a könyvet előző, általam olvasott köteténél is többre becsültem. éppen azért, mert engem kevéssé foglalkoztat ez a kérdés, és nem is tartom magam atomenergia-ellenesnek — mégis, a Csernobili ima velem is reakcióba lépett, és le is tepert. Eszembe is jutott, hogy itt nemsokára esetleg oroszok fognak atomerőművet építeni. Egy olyan országban, ahol még egy vasÚtállomást se képesek Úgy megcsinálni, hogy felhőszakadáskor ne alakuljon át bányatóvá*. öhm. Biztató.

* Mer' magának semmi se jó! Csak a panaszkodás, a pánikkeltés! Bezzeg amikor 40 fok van, akkor örülne, ha lenne egy bányató a vasÚtállomáson!

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima 94%

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiÚ élénken felordított, hogy „Csernobil!”, mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról — jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn olvasásáig —, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja — hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért — mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
és az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni — ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés —, Úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és Úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz — a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassÚ elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem — Úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni — nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja — a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit — olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiÚ kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év mÚlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka…)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fÚj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam — mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima 94%

Úristen, hogy ez mekkora könyv.
Az ilyenekre két Nobelt is lehetne adni. Az az egy kevés is neki, amit megkapott.
HÚsz év kutatásai, beszámolói és beszélgetései, egységes művészi formába öntve, el nem felejthető módon.
Ha csak Csernobilról szólna, arról a traumáról, amely Fehéroroszországot, Ukrajnát, a volt Szovjetuniót, no meg az egész emberiséget érte (és még negyvennyolcezer évig aktuális lesz, ahogy vége mondja), akkor is nagy könyv volna. De annál jóval többről szól.

Mitől trauma a trauma? (A nyilvánvalón kívül.) Attól, hogy józan elmével nem lehet elhinni. Még az se fogja fel, aki ott áll vele szemben. Mi teszi még sÚlyosabbá? Mindenekelőtt a temérdek hazugság, elhallgatás, hozzá nem értés, csinovnyik-hozzáállás (így kell szépen mondani a szolgalelkűséget), pozícióféltés, vádaskodás, rágalmazások, gyűlöletkeltés, gyanakvás, rosszul értelmezett hősiesség — meg a szándékos gonoszság is. Számtalanszor ismétlődik a tÚlélők szövegében a „háborÚ”, és csakugyan Úgy kezelik a helyzetet, mintha háborÚ volna: a népet evakuálják, a magántulajdon fogalma megszűnik, eleinte önkénteseket toboroznak, akiknek az életével, biztonságával a világon senki nem törődik, később durva csalással jutnak ember-utánpótláshoz, és őrült, fanatikus hősiességet várnak el mindenkitől. Elég sokszor a kisemberek is saját maguktól. HáborÚs filmeket, könyveket idéznek fel, és pont Úgy rohannak segíteni a reaktorhoz, mint Iván a pergőtűzbe. Mint amikor a kisgyerekek katonásdit játszanak.

Mitől több ez egy trauma kibeszélésénél? Ahogy tulajdonképpen a fentiekből is látszik, például attól, hogy tömény társadalomrajz és társadalomkritika. A katasztrófa mindenkiből a legjobbat vagy a legrosszabbat hozza ki. és minél távolabb van az ember a helyszíntől, minél magasabb pozícióban, annál inkább az utóbbit. Nemrég olvastam a szerző Afganisztánról szóló könyvét. Mit mondjak, ebben a könyvben is kísértetiesen hasonlóan működnek a hatalom módszerei. A nép meg hagyja magát, mert jó pár száz éven évtizedeken keresztül nem ismert más utat. spoiler Egyetlen eseménynek köszönhetően a rendszer minden hibája előjön.

és jóval több ez egy trauma kibeszélésénél azért is, mert szót kapnak azok, akik megpróbálják valamilyen megérthető rendszerbe illeszteni Csernobilt. Szörnyűségként kezelni, de mégiscsak emberileg felfogható módon megfogalmazni. Ha lehet, ha nem. Normális emberi igény ez is. A legtöbben a Jelenések könyvét veszik elő, amelynek egyik verse tényleg hátborzongatóan passzol a helyzethez. Isten büntetését, végítéletet emlegetnek, spoiler De még mindig elég sokan vannak azok is, akik Dosztojevszkijre és a többi misztikus orosz íróra támaszkodnak. Van, aki Úgy tekinti Csernobilt, mint ami érvénytelenítette a klasszikusokat, de van, aki éppen ezáltal ad értelmet nekik, és pl. beáll remetének a sugárzó területre, amíg él. Komolyan. Ott speciel van is hely hozzá, nem tÚl sokan akarnak a környékre költözni ma sem.

Talán a legmeglepőbb gondolat pedig az, hogy a katasztrófa építő jelentőségű is lehet. Mítoszt csinálnak belőle, nemzetalapító mítoszt, közösségi identitást. Mégpedig teljesen jogosan. Ennél jobb alkalom tényleg nem volt még, hogy elkülönítsék magukat a többi szláv néptől, hogy meghatározzák önmagukat. Amíg még megvannak szegények. Bocs, ezt nem tudtam kihagyni. Igaz, ez is benne van a könyvben.

Nagy könyv a fehéroroszokról, az egész emberiségnek. Aktuálisabb az aktuálisnál, mindenestül.

Csernobili ima

Szvetlana Alekszijevics

1986. április 26-án kezdádátt Csernobilban minden idák legnagyobb atomerámá-katasztráfája. Az akkori szovjet vezetás titkolázása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott rála.

A Nobel-dájas fehárorosz áráná kát ávtizedet szánt a táma feldolgozására. Beszált olyan emberekkel, akiket rágtán a katasztráfa után a helyszánre rendeltek, ás a legveszályesebb munkákat vágeztetták velák. Beszált az ázvegyekkel, akiknek csak a kitántetásek ás az oklevelek maradtak. Beszált azokkal, akik az erámá kázeláben, a paraszti Atlantisszá vált Poláziában áltek aztán bedeszkázták a kátjukat, ás kitelepátetták áket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már ágy áltek, mint egy rezervátum lakái. Megismerják az áldozatokat, a felelásáket ás a szovjet virtusba belerokkant vakmerá ánkánteseket. Megismerják azokat, akik számára Csernobil filozáfiai probláma, az atomkorszak utáni ember alapátá mátosza, ás azokat is, akik a szovjethatalom ellenságeit, a Nyugatot ás az árulákat okolják árte.

Csernobil nemcsak egyáni, családi, hanem nemzeti tragádia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehárorosz nemzeti tragádia. A tázmilliás nemzetbál tább mint kátmilliáan álnek szennyezett teráleten. Mert amikor a szovjet háradákban árámhárkánt kázálták, hogy szerencsáre nem Kijev felá szállt a radioaktáv felhá, azt nem kázálták, hogy Minszket ás Fehároroszországot borátotta el. Mivel a birodalom itt tábbszár is erászakkal állátotta meg a nemzettá válás folyamatát, sokan csak ekkor dábbentek rá, hogy az á sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az áletáket. A gyarmati sorban álá nemzet a csernobili katasztráfával lápett be a világtártánelembe. Mert az afganisztáni háborá ás az atomkatasztráfa a birodalmat is romba dántátte.

Csernobil minden szereplá számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztását jelenti, ahonnan csak hosszá idá után lehet eljutni a rezignált, keserá bálcsesságig. Vannak, akik már eljutottak ide, ás vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasá falusi párttitkár. Egyesek menekálnek a zánábál, másokat meg vonz az a terálet, amelyet lassan visszahádát a termászet.

Csernobil nemcsak katasztráfa volt, hanem figyelmeztetás is. ás Alekszijevics szerint minden nemzedáknek olvasnia kell a jávánek hagyott jelekbál.

Csernobil ma is aktuális. ás aktuális lesz mág 48 ezer ávig.

Csernobili ima

"Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött."

"Mi ez – a mÚlt vagy a jövő?"

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek – aztán bedeszkázták a kÚtjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már Úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háborÚ és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszÚ idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. és Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. és aktuális lesz még 48 ezer évig.

Csernobili ima

Fordította: Pálfalvi Lajos

A Könyvjelző magazin 2016. májusi számában megjelent cikk: Ima Csernobilért

Az elhallgatás bűne | Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Posted on 2016. jÚnius 8. szerda Szerző: olvassbele

Somogyi András |

Nehéz írni erről a könyvről. Szerzője, Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapott Nobel-díjat „több­szó­lamÚ írásaiért, amelyekben a jelenkor szenve­déseinek és a bátorságnak állított emlékművet.” Mű­faját sem könnyű meghatározni, hiszen a szerző csak avatott módon válogat a mások által közvetlenül az 1986. április 23-i csernobili katasztrófa után, vagy esetleg hosszÚ évek elmÚltával elmondott monológok között. A Csernobili ima leginkább dokumentum­gyűjtemény, melyet a néma halál (a sugárzás) szerkesztett.

A 20—21. században tömérdek szörnyűség történt — és történik ma is. Az első és második világháborÚ áldozatok tízmillióival. A náci ideológia által fémjelzett és Auschwitz által szimbolizált „végső megoldás” 6 millió zsidó embertársunk halálával. és volt 2001. szeptember 11., és folyik a háborÚ Irakban, Szíriában, Afganisztánban, több százezer ember halálával, vagy földönfutóvá válásával. A csernobili atomerőmű katasztrófájáról több százezer oldalnyi dokumentum és irodalmi mű született, megszámlálhatatlan film készült. A Nemzetközi Atomenergia ügynökségnek a tudományos társadalom által elfogadott hiteles adatai szerint a csernobili atomkatasztrófához közvetlenül köthető áldozatok száma nagyságrendileg akkora, mint a New York-i terrortámadásé — hozzávetőleg négyezer. Viszont több százezer ember élete ment tönkre a kitelepítéssel, az életük végéig magukon viselt stigmával, hiszen fertőzött, „csernobili” emberek voltak. Több ember halt meg rákban, drasztikusan megnőtt az abortuszok száma egész Európában, sok-sok nő nem merte kihordani potenciálisan fogyatékos magzatát.

Olvass bele!

A csernobili katasztrófát számos tényező okozta. Tervezési hibák tömege, a vérlázítóan ostoba kísérlet ötlete (van-e áramtermelés lekapcsolt üzemmódban, lendületből), a hibajelenséget rosszul felmérő és erre rosszul reagáló emberek hibája, az elképesztően szakképzetlen vezetés, amelynek egyáltalán nem voltak tapasztalatai, ismeretei áramtermelő atomerőművek terén. De az események során elkövetett legaljasabb bűn az elhallgatás volt. Az elhallgatás, hogy ne sérüljön a kommunista ideológia mítosza, a szovjet technika felsőbbrendűségébe vetett bizalom. Még azokat sem tájékoztatták, akiket tudatosan a halálba küldtek, a tűzoltókat, a hibaelhárítókat (likvidátorokat), rendfenntartókat. A kitelepítetteknek azt hazudták, hogy három nap mÚlva visszatérhetnek.

A belarusz (fehérorosz) Szvetlana Alekszijevics könyve nem a számoktól válik tragikussá, torokszorítóvá. Itt az egyéni sorsok dominálnak és sugározzák a lebírhatatlan fájdalmat. A szerző legfőbb érdeme az, hogy a katasztrófa tanÚi, a hátramaradottak, az emlékezők megnyíltak számára. Nem lehet megindultság nélkül olvasni, amit például a szerelmes — és várandós — feleségnek mond halállal küzdő férjéről az orvos: „ne menj közel hozzá, ne csókold meg, ő már nem az, akit szeretsz, ő csak egy sugárfertőzött tárgy”. A feleség a csókért egészségével és gyermeke életével fizet.

Nem volt egyöntetű A csernobili ima fogadtatása, de a tömény tragédiát bemutató műveket gyakran vádolják hatásvadászattal, holott mindenki szívesen kimaradt volna ebből a vadászatból. Nem is tudok másként írni a kötetről, mint idézek néhány, az eseményekre, az emberi magatartásra, a fájdalomra meg a hatalom természetére jellemző részletet.

„Jaj, nem akarok emlékezni, a rémület fog el. Elűztek minket, katonákkal űztek el.”

„A sugárzás… Az embereket… és az állatokat is megijeszti… és a madarakat… Még a fa is fél, csak néma.”

„Halál veszi körül az embert, mégsem érti, mi az. Egyedül vagyok itt. Tegnap kizavartam az iskolából egy anyafarkast a kölykeivel. Ott éltek.”

„Úgy dobtak ide minket, ahogy a homokot szórták a reaktorra… Mint a homokzsákokat. Mindennap Új »frontÚjságot« függesztettek ki: »Kitartunk és győzünk.« Szép nevet kaptunk: »a tűz katonái«.”

„Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat… A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag.”

„A tűzoltók magán a reaktoron, a megolvadt fűtőanyagon tapostak, az meg világított, ők pedig nem tudták, mi az. Honnan tudhattuk volna?”

„Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.”

„Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak.”

„Nem tudja, mitől lett ez vétek nekem? A gyerekszülés… Pedig nem vagyok bűnös semmiben. Bűn az, hogy boldog akarok lenni?”

és végül a szavakba öntött fájdalom és reménytelenség egy „csernobili” kislánytól:

„Amikor a jövőmre gondolok, arról ábrándozom, hogy miután elvégeztem az iskolát, elutazom valahová nagyon-nagyon messzire, ahol senki se tudja majd, honnan jöttem. Ott majd megszeret valaki. és elfelejtek mindent.”

A kép az olvasóban áll össze nukleáris Guernicává.

Egy háborÚban az ellenség ember, még akkor is, ha sátáni eszméi és tettei vannak. De Szvetlana Alekszijevics arra ébreszti rá az olvasót, hogy az ilyen katasztrófa Új létformát jelent az ember számára: az egész világ lesz ellenség. A föld, a virágok, az eső, a házak, a háziállatok. Ez egy eddig nem ismert világ, amit azok elbeszélése tár fel, akik megnyíltak a szerző előtt.

A fordító, Pálfalvi Lajos elsőrangÚ munkát végzett. Szövege méltó az elapadt vagy ma is ömlő könnyekhez, a Nobel-díjas szerzőhöz.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016
360 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft
kedvezményes internetes ár 3137 Ft
ISBN 978 963 405 3828

kiadói fülszövege

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kÚtjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már Úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háborÚ és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszÚ idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. és Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. és aktuális lesz még 48 ezer évig.

Leave a Reply