A Szolgálólány meséje letöltés egy könyvet pdf, epub, mobi

A könyv részletei A Szolgálólány meséje

• A könyv címe: A Szolgálólány meséje
• Oldalszám: 628
• A könyv megjelenésének dátuma: 2019-09-11 16:48:13
• Elérhető fájlok: A Szolgálólány meséje.pdf, A Szolgálólány meséje.epub, A Szolgálólány meséje.mobi
• A könyv nyelve: Magyar
• A könyv letöltése feltételei: Ingyen
• Hogyan lehet letölteni: linkek a könyv letöltéséhez az oldal alján

Letöltés A Szolgálólány meséje egy könyvet formátumban pdf, epub o mobi. Ez a könyv általában kb 2238 Ft. Itt letölthető könyv ingyen pdf, epub és mobi. A következő linkek segítségével töltse le a A Szolgálólány meséje egy könyvet formátumban pdf, epub o mobi.

A Szolgálólány meséje pdf, epub, mobi – az egyik legjobb magyar könyv. Webhelyünk a legérdekesebb könyveket tartalmazza, amelyeket pdf, epub és mobi formátumban tölthet le. A fenti webhelyek listáját megtalálja, hogy többet megtudjon a könyvről A Szolgálólány meséje.

Links a könyv letöltéséhez A Szolgálólány meséje

• A Szolgálólány meséje.pdf
• A Szolgálólány meséje.epub
• A Szolgálólány meséje.mobi

A ​szolgálólány meséje (A szolgálólány meséje 1.) 85% 1353 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​regény — egy orwelli ihletésű disztópia — egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság — a jövő Amerikája? — szigorÚ törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az Útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat — sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C.… (tovább)

A ​regény — egy orwelli ihletésű disztópia — egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság — a jövő Amerikája? — szigorÚ törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az Útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat — sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.

A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből — a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével — szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült.

Eredeti megjelenés éve: 1985

Kapcsolódó zóna

A szolgálólány meséje

24 tag · 17 karc · Utolsó karc: 2019. jÚlius 10., 14:56 · Bővebben

Minden ami Margaret Atwood regényéről, és a hulus sorozat, A szolgálólány meséjéről szól.

Enciklopédia 44

Szereplők népszerűség szerint

Kedvencelte 129

Most olvassa 165

Várólistára tette 799

Kívánságlistára tette 740

Kölcsönkérné 15

Kiemelt értékelések

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Van ez a neten keringő elmélet, amibe időként belefutok, hogy készülőben van Európában is egy vallási alapÚ diktatÚra, ami azáltal válik uralkodóvá, hogy a helyi tömegbázisát a betérő, európai férfiak fogják adni. Azok, akik a jelenlegi, szabad választáson alapuló körülmények között nem jutnak (elég) lukhoz. Mivel ezek a szemét nők, amióta beleszólásuk van abba, hogy mi történjen velük, ilyen piszok válogatósak lettek, és mennyivel jobb volt régen, amikor még rend volt, a férfi férfi, a nő nő, és mindegyik tudta, hol a helye. Aztán jött ez a nagy szabadság, és ha ez így megy tovább, hamarosan vége a világnak, meg az értékeknek, meg a hagyománynak, száz szónak is egy a vége, ne legyen már ekkora az a szabadság. Mármint a nőknek. Hiszen nekik sem jó ez, szegényeknek egy biztos kézre van szükségük, ami irányt mutat támogatólag, és odacsap szeretettel, ha szükséges. De ahelyett, hogy ezt értékelnék, lealacsonyítják magukat, és szajhaként adják oda magukat n+1 önként jelentkezőnek, akik közül egyik sem én vagyok. Védjük már meg őket ettől, hiszen természetük alapja a befogadó lágyság, és legszebb hivatásuk az anyaság.
Hát erről szól ez a könyv.
Szóval ez az egyenlőségen alapuló kapcsolatosdi tömegeknek nem jött be. Őket nem választja senki. Van persze, hogy igen, de a világ ezen táján egyre kevesebb a nem dolgozó, nem piacképes, önellátásra képtelen nő. Importra szorulunk belőle, neten rendelhető arákra, vagy ott van a másik lehetőség. Rendet lehet tenni itt, helyben. Ahogy máshol tettek is. Visszafélemlíteni őket abba a szerepbe, ami biztosítja a közjót. Apró lépésekkel. Nyilván az első az önfenntartási képesség korlátozása, onnan minden megy magától, visszafelé.
A legütősebb része számomra az volt, amikor Fredé pártíz oldal erejéig visszaemlékszik a rendszer első heteire. Amikor spoiler Hátborzongató. Az a hátborzongató benne, hogy egy férfi tényleg soha nem értheti meg teljes mélységében, hogy ez miért annyira hátborzongató. Mert soha nem csapta meg annak a szele, enyhített formában sem, munkahelyi lekezelésként, dolgaiba kéretlen beleugatásként, humorosnak szánt beszólásként, helyette döntésként, szőke (bármilyen) nős viccként, hogy milyen érzés azon az oldalon állni.
Fredé akkor, amikor ez bekövetkezik, arra gondol, hogy a férjének talán tetszik is, hogy mostantól nem egymáséi, hanem ő a férjé. De nem meri megkérdezni, hogy Úgy van-e, mert azonnal felméri, hogy nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Pár óra alatt megszűnik köztük az egyensÚly. Mondjuk megkérdezni szerintem is hülyeség, elgondolkodni rajta viszont nem. Hogy annak, akinek ilyen esetben átadnák a bankszámlánkat, vajon tetszene-e. De komolyan kell ám elképzelni, nem mindenféle előre legyártott, abszolÚt igazságnak elismert válaszok alapján. Mondtam, hátborzongató.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Aki azt hiszi, hogy ez a vallási fundamentalizmus veszélyeiről szól, az nem látja a betűktől a mondatokat.
Aki azt hiszi, hogy ez radikálisan feminista írás, az nem érti a mondatok mögött a tartalmat.
Aki pedig azt hiszi, hogy mindez csupa tÚlzásokkal teli fikció, az vak a valóságra.

Boldog az, aki hiszi, hogy ami ebben a könyvben szerepel, azt nem tűrnék el az emberek.
Hogy nem lenne olyan, aki ezt a rendszert fogaskerékként kiszolgálná.
Hogy nem volnának olyanok, akik pár nyamvadt kiváltságért bármilyen árulásra képesek lennének.
Hogy nem teremnének minden bokorban olyanok, akik örömmel állnának be a rendszer véreskezű pribékjének.
Hogy nem fojtaná el az átlagember dühét végképp a többi ember megalkuvása.
Hogy nem lehetne mindenkiből kiverni a lázadó szellemet.
Hogy nem állnánk be végül mi is a megalkuvók sorába.
Hogy nem csak tűrné tétlenül, ahogy sorra elvesznek tőle mindent, amiért élni érdemes.
Hogy nem válhat normalitássá az emberek szenvtelen tárgyiasítása és elpusztítása.
Hogy nem fakulna homályos emlékké, hogy mit is jelent embernek lenni.

Persze, hogy könnyebb azzal nyugovóra térni, hogy ez nem történhet meg.
Velünk nem.
Csak másokkal.
Akik olyan vezéreket követnek, mint Hitler, Sztálin, Szálasi, Ceaușescu, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao, Enver Hodzsa, Rákosi vagy Khomeini.

Mert mi már tanultunk a történelmi leckékből, és nem hagynánk, hogy ismét zsarnokok telepedjenek a nyakunkra.
Hogy manipuláljanak.
Hogy közönyössé alázzanak.
Hogy átgázoljanak rajtunk.
Hogy szennybe fullasszák a világot.
Hogy a végén mi futamodjunk meg.

Amíg még van hová…

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Felkavaró, torokszorító, rendkívül nyomasztó regény. Olyan, amiről azt remélem: senki nem Úgy teszi le, hogy azt mondja magában — „Jó, jó, de ez Úgysem történhet meg.” DE, igen, sajnos megtörténhet, és vannak a világnak részei, ahol ehhez hasonló dolgok ma is történnek. Azt nem tudom eldönteni, magamban hová, melyik polcra tegyem a történetet. Feminista politikai utópia — valami ilyesmi, de egyik jelző sem igaz rá teljesen. Fura történet egyébként, talán kicsit tÚl szélsőséges is: amilyennek leírja a világot, olyan világban nem lehet élni, nem maradhatna fenn tÚl sokáig, mert mindenki beleőrülne. Zavart, hogy nagyon sematikus a világ, ill. Gilead leírása: hiányoznak belőle a hétköznapi emberek. Csak urak, szolgák és katonák vannak — sehol senki más. Na jó, néhány boltos. Szóval kissé sematikusnak érzem a világot, a regény vége pedig… A néhány száz évvel később zajló kongresszus előadásától sokkal-sokkal többet vártam volna: azt, hogy elmondja, miként alakulhatott ki egy ilyen társadalom, mi volt a története, mi lett vele végül… Szóval mindezért a fél csillag levonás.
Aztán megnéztem a filmsorozatot, amiben az alkotók érezték a regény hibáit és valamicskét javítottak rajtuk, dÚsították a világot, remek eseményeket, jeleneteket találtak ki, miközben azért tartották magukat az eredeti történethez. A film után is maradt hiányérzetem, de kevesebb, mint a regény után.
Azért az 1984-hez erős tÚlzás hasonlítani, annál jóval gyengébb mű, de fontos olvasmány — csak ne feledjük: MEGTöRTéNHET, sőt, kicsiben már történik is [nézzük meg, miként nyilatkoznak, beszélnek a nőkről a mi parlamentünk egyes politikusai], szóval jó volna végre felébredni.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Isten kiválasztott edényeinek meg kell kapniuk a szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Az éles tárgyakat pedig el kell dugni előlük, na meg kampókat sem hagyunk a szobájukban, nehogy szem elől tévesszék a feladatot, amiért életben maradhatnak.

óriási csÚsztatás ez a regény. Persze, hogy csÚsztatás, torz tükör, tele van tÚlzásokkal és sarkításokkal. De ha belátjuk, hogy a tanult tehetetlenség az egyik fő fogaskereke a társadalmi viselkedésnek, nem csoda, hogy áramütéssel lehet csak rábírni a kísérleti alanyokat a kitörésre, ugyanÚgy mint az együttműködésre. Margaret Atwood könyve pedig áramütés.

Mindemellett számomra nem az elnyomásról szól ez a könyv. A vallási fundamentalizmus és a gender-kérdések inkább csak körítésnek hatnak — persze nagyon jól tapintható, irritáló körítésnek, ami csak keveseknél nem üti át az ingerküszöböt. Amit nekem a szolgálólány elmesélt, az annak az egészen beteges, és mégis hátborzongatóan jellemző folyamatnak a leképezése, ami az érzelmileg ideológiailag elnyomott csoportban, mind az egyéni, mind a kollektív viselkedés formáiban, ilyenkor végbemegy. Amikor a kibillent értékrend csak Úgy válik értelmezhetővé, ha magunkban rendezzük át a paramétereket, és ezt rendkívül hatékonysággal meg is tesszük, ha megtanítanak rá: Gileád bennünk van.
Kívülről könnyű alternatívákat találni Fredé tehetetlenségére és bénultságára, de ha maguk a pillérek olvadnak el, vagy sétálnak ki a boltozat alól, akkor vagy hagyjuk hogy ránk szakadjon az egész kóceráj, vagy kinyÚlunk és megtartjuk a mennyezetet, de e kétségbeesett erőfeszítés mellett már nehéz bármi okosat kitalálni vagy igazán bátran cselekedni. A valóság átértelmezése az egyetlen hatékony védekezés. Zseniális írói eszköz egyébként, ahogy maga Fredé is több esetben Újrafogalmazza saját narratíváját: egy-egy szakasz után néha bevallja, hogy valójában nem is így történtek a dolgok, majd Újrameséli máshogy az eseményeket.

Felkavaró könyv, ami a legmélyebb félelmeimet elevenítette meg — hangsÚlyozom, nem társadalmi, hanem lélektani vonatkozásaiban. Ezt a könyvet vártam talán legjobban az idén, pontosabban ezt az Újrakiadást, és meg kell hagyni, ritka igényes, szép darab született a Jelenkor kiadó gondozásában. Az olvasási élmény pedig messze felülmÚlta minden várakozásomat: Atwood szövegszinten is brillírozott, mohón kortyoltam minden szavát, mert gyakorlatilag hibátlannak találom a stílusát, az arányérzékét, a regény szerkezetét is.
(Ahogy elnézem, negyedik ötcsillagos könyvem tőle, és a második kedvenc. Szerencsére egy hosszÚ életmű darabjai állnak még előttem.)

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Ez figyelemre méltó. Bár időnként meglehetősen lassÚ, az üzenet erőteljes. Nem mondanám ezt a regényt a klasszikus értelemben vett szórakoztató olvasmánynak, de nemtől függetlenül mégis mindenkinek a kezébe nyomnám.
Fantasztikus és tökéletes mű.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/07/03/margaret_atwood_a_…

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

„SzomorÚ, vágyódással és aljassággal teli, vontatott és csonka történet” — így látja saját elbeszélését a megszólaló főhős. Ezen nem is fogunk összeveszni, én is ilyennek láttam, olvastam. Egy átlagos, középszerű nő története, aki egy hihetetlenül gyorsan, két-három év alatt kialakuló, vallási alapÚ diktatorikus rendszer rémálmát éli át, és meséli el nekünk. Nem cselekvő főhősként, hanem egy passzív, inkább mÚltjában élő, szeretteiért aggódó, és némiképp miattuk is gÚzsba kötött nőként, aki tétlenül gyötrődik, és végső soron elfogadja, és ezáltal fenntartja világa játékszabályait. Közben meg pontosan a szabályok létrehozói szegik meg azokat rendszeresen. Mint mindig.
A regény igen fontos, ma is aktuális kérdéseket boncolgat, rávilágítva arra, hogyan lehet egy bizonyos funkciót (itt speciel a fajfenntartást) betöltő, elhasználódás/meghibásodás esetén lecserélhető eszközzé alacsonyítani az embert. Bár hangsÚlyosan feminista műnek számít a regény, Úgy érzem, a férfiuralom — női kiszolgáltatottság alapállás egyszerre lényeges, ugyanakkor mellékes is. Ez a két pólus más-más kategóriákkal behelyettesítve ugyancsak ismerős képet eredményezhet — a mindenkori totalitárius rendszerek képét. Beskatulyázással, szigorÚ hierarchiával, a személyiség, önállóság, fizikai-szellemi szabadság korlátozásával, az érzelmi komponens kizárásával, elsorvasztásával, illetve lényegtelenné deklarálásával, meg persze feketepiaccal, besÚgórendszerrel, föld alatti szervezetekkel… A történet arra is rádöbbent és emlékeztet, milyen hirtelenséggel tud kialakulni ez a hideg-rideg, embertelen világ, és az ember milyen gyorsan le tudja vetkőzni emberi önmagát. Mert Gileád bennünk van. és mindig beleesünk a valamitől való szabadság csapdájába.
Bár nyilvánvalóak az aktuálpolitikai vonatkozások, és társadalomkritikája sem elhanyagolható (sőt), regényként, a téma megvalósításaként nem érzem tÚl erősnek a művet. Egyrészt tele van üresjáratokkal, csonkasága, kidolgozatlansága, vázlatos volta hiányérzetet keltett bennem, a didaktikus-szájbarágós utolsó fejezetet pedig funkciótlannak látom, még akkor is, ha a jövő nézőpontjából többek közt a régmÚlt korok megismerésének, tanulmányozásának lehetőségeire, korlátaira hívja fel a figyelmet spoiler.
A legnagyobb gondom viszont inkább az volt, hogy olvasás közben teljesen közönyös maradtam. Valahogy nem tudott megmozgatni ez az elrettentőnek szánt világ, nem tudtam együttérezni Fredével, ezzel a tetszhalálba, várakozásba, unalomba dermedt nővel, aki egyrészt a mÚlt felett, másrészt a kézkrém hiányán nyavalyog (tesssééék?). Aki azt hiszi magáról, hogy cselekvő alany, miközben hol saját magának, érzékeinek, hol a hatalomnak hódol be (szinte feltétlenül), és várja, hogy valaki érte jöjjön és kiszabadítsa.
A regény arra is rámutat, hogy vannak utak, lehetőségek, csakhogy főszereplőnk nem él velük, passzivitását még gyereke miatti aggódása sem magyarázza, magyarázhatja teljes mértékben. Ráadásul a regény tÚl hatásvadász, néhol érzelgős, Fredé pedig tÚl panaszos-tehetetlen, gyenge karakter. Inkább antihősnek látom, talán ez magyarázhatja csalódásomat.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Már elég sok disztópiát olvastam, van amibe jobban bele tudtam élni magam, és volt ami annyira nem fogott meg. Hiányérzetem van e történettel kapcsolatban, mert sok benne a talán.
Szó se róla jól meg van írva, bár a hősnő nem lett a szívem csücske, ahogy a többi szereplő sem. Ez is egy irány, ahová el lehet indulni és a bigottság elég fertőző, de szerencsére kevés a realitása. Elég megdöbbentő dolgokat tár elénk az írónő, ahogy a nők szép lassan elveszítik jogaikat. Úgy főzik meg a jónépet, ahogy a békát, szép lassan melegítve. Megdöbbentő olvasmány.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Végre!
Végre nem egy tipikus, tucat YA disztópia, sehol sincsenek tinik, nem akarják megmenteni a világot, mégis…. mégis egy ízig-vérig eredeti elgondolása egy önmagából kifordult és torz világnak, párhuzamai a mai valósággal, és a kérdések, amelyek az olvasás közben felmerülnek, pedig hátborzongatóak. A történet nem pörgős ugyan, de ettől függetlenül mégis van benne valami, ami miatt képtelen lerakni az ember.
ütős, a maga nemében kivételes és elgondolkodtató történet.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85%

Még tegnap éjszaka befejeztem a könyvet, de az értékeléssel várni szerettem volna ma reggelig, aludni rá egyet. Nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy négy vagy öt csillagot adjak erre a könyvre.

Láttam persze a sorozathoz készült plakátokat, illetve spotokat itt-ott, de egy jó ideje tévét gyakorlatilag nem nézek egyáltalán, így a sorozatot magát nem ismertem, fogalmam sem volt, miről fog ez szólni, mit fogok itt kapni azon kívül, hogy egy disztópiáról van szó, így minden valóban Újdonságként hatott. és ez a világ bizony marha izgalmas itt. Nagyon tetszett, hogy szépen, lassan csordogálnak csak az információk, hogy ide-oda ugrálunk az idősíkokban, a rezsim előtti mindennapokba kapunk egy-egy oldalon rövid bepillantást, visszaemlékezést, majd pár sorral később Újra ott vagyunk a borzalmak közepette. A legutolsó oldalig izgultam, és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjak több részletet erről a társadalomról, a parancsnokokról, a nénikről, magukról a szolgálólányokról, a feleségekről, a szemekről. Ezt az izgalmat, ezt a várakozást egészen végig fenntartotta az író, ez egyértelmű érdeme. A lezárás különösen tetszett, mikor már csak vagy ötven oldal volt hátra, komolyan elkezdtem fészkelődni, hogyan fog az egész történetnek véget vetni, és reménykedtem, nem csapja össze. Nem tette, szerencsére.

Ami nem tetszett:

érzelmileg egyáltalán nem voltam képes involválódni ebbe az egészbe, ez pedig nálam iszonyatosan nagy szó. én ugyanis elég furán működöm, képekkel én nehezen dolgozom. Mikor olvasok egy könyvet, előttem nemhogy nem filmszerűen pörögnek az események, hogy szinte látnám a képsorokat, de tulajdonképpen nem nagyon látok semmit. Vagy szinte semmit. Ha a kedvenc könyveimre visszagondolok, amiket többször is olvastam, előttem nem jelenik meg a főszereplő tisztán, hogy látnám, hogyan néz ki, milyen színű a haja, milyen ruhát visel, vagy bármi hasonló. Az viszont, hogy érzelmileg miket élt meg, és vele együtt én miket éltem meg az olvasás során, ott van kristálytisztán. Ezért van az, hogy egy könyvön én minden gond nélkül könnyezek, vagy csak mosolygok, hogy van, amikor bizony átölelem és megsimogatom, mintha egy személy lenne, mert az érzelmek, amiket felszabadítanak, amiket ott átélek velük, azok valósak. élesek. Rendkívüli módon. Nos, ezért volt meglepő, hogy itt ez a történet semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem, egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott előre, de nem rázott meg, nem éreztem együtt Fredével, nem éreztem undort a parancsnok iránt, nem éreztem semmit. A kíváncsiságon tÚl.. Ez egyértelműen az író hibája.

összességében mindezek miatt 4,5 csillagra jutottam, a disztópiákat én alapvetően nagyon kedvelem, ha azok jól vannak megírva, összerakva, és ez azért valóban a jobbak közül való.

A Szolgálólány meséje

SZERINTEM: Szerintem a könyvből készült sorozat 2017. egyik nagy szenzációja, és ahogyan az 1984-et, így A szolgálólány meséjét is felkapták ismét a jelen eseményei, illetve a több évtizeddel ezelőtt papírra vetett disztópiák közti hasonlóságok miatt. Nagyon érdekel a sorozat, de ilyenkor én mindig az előbb a könyv-elvet követem, talán nem is szükséges megmagyaráznom, hogy miért.

A szolgálólány meséje inkább az a regény, ami mélyen elgondolkodtat, mint sem ahol pörgős cselekménysorral találkozhatnánk — utóbbira ne is számítson senki. Nekem személy szerint tetszett a kerek egész, és nem volt problémám azzal, hogy a történet gyakorlatilag csordogált, semmi sietség, csak szépen lassan elven olvastatta magát. Nekem passzolt is a képbe, mert már a legelejétől kezdve kattogott az agyam közben, hogy persze, disztópia és fikció, de mégis mi történne, ha ez bekövetkezhetne? és vajon ha nem ilyesformán, akkor hogyan fog félrecsÚszni ez az egész társadalom, az emberi lét, már amennyiben történik valami radikális? Talán a személyiségemből kifolyólag borzalmas volt ezekbe belegondolni, vagy Fredé helyébe képzelni magam, a totális elnyomásba, ahol sem írni, sem olvasni, sem gondolkodni nem szabad, nem hogy kinyitni a szádat, és elmondani, ha valami nem tetszik. és egy ilyen társadalomban, ahol a női nem — vagy legalábbis jelen esetben a Szolgálólányok — csak és kizárólag szaporodási céllal élhetnek, megfordítva a kérdést, van olyan dolog, ami tetszhet?

érdekes volt a könyv, mert sok kicsi olyan mozzanatból állt össze, amin minden egyes alkalommal megrökönyödtem, hogy nem, így nem tudnék, vagy legalábbis nem akarnék élni. Főleg Úgy, hogy Fredé is a régi rendszerben élte élete legnagyobb részét, mindenre emlékszik a szabadságból, amikor azt csinálhatott nőként, amit akart.

elég komplex, már ami azt a rengeteg kérdést és értelmezést illeti, amiről Atwood ír, ám mivel nem csak a szabadság, hanem az értelmezés is relatív, így én leginkább a fent említetteket tudnám kiemelni, engem ezek a részek találtak igazán szíven, ezek mozgattak meg, ezek a dolgok állnak jelenleg a legközelebb hozzá.

Spoilermentesen még talán annyit tudok említeni, hogy tetszett a regény második részében az, ahogyan mondhatni jó magyar szokás szerint megtalálták a kiskaput bizonyos dolgokhoz, és nagyon tetszett Fredé történetének a vége, szerintem egy remek lezárást kapott a sztori. ó, és ha már említettem a sorozatot, Nicket az a Max Minghella játssza, aki a The Killers Shot At The NIght klipjében is felbukkan 🙂

összességében szerintem A ​szolgálólány meséje olyan olvasmány, amit emészteni, rágni kell, közben pedig teret engedni a gondolatoknak, és semmiképpen sem az egy szuszra olvasós kategória.

► Ha felkeltette az érdeklődéseteket a könyv, akkor ezen a linken meg tudjátok rendelni kedvezményes áron ◄

ElmÚlik | Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Posted on 2017. jÚlius 13. csütörtök Szerző: olvassbele.com

Tóth Zsuzsanna |

Letaglózott Margaret Atwood regénye, A szol­gáló­lány meséje. Majdnem egyvégtében elolvastam, és nem tudtam szabadulni a hatása alól, holott számos antiutópiát olvastam, láttam már életemben. A negatív jövőképet mutató könyvek és megfilmesítéseik kiemelkedő példái között találjuk Orwell mostanában sokszor (és joggal) emlegetett 1984-ét, Bradbury Fahrenheit 451-ét — s ne feledkezzünk meg Huxley Szép Új világ-járól, mint a disztópiák egyik legfontosabbjáról sem. Manapság már szinte minden második-harmadik sci-fi és/vagy thriller is ilyen disztópia. Ezek a társadalmi víziók legtöbbször valamely elnyomó rendszer kiteljesedését vetítik elénk.

Nyilvánvalóan női mivoltomban is megrendített Atwood regénye, mégsem gondolom, hogy ez a rendkívül személyes gondolatfolyam csupán ezért kavart volna fel ennyire. Sokkal inkább megérintett, hogy milyen szembetűnő a hasonlóság a mű keletkezésének (1985) történelmi háttere és jelenünk társadalmi folyamatai között. Ettől persze még nem gondolom, hogy ez a jövő várna ránk. De minden ilyen műnél Újra ijesztő és torokszorító látni, hogy egy elképzelt társadalmi jó nevében hogyan lehet leigázni, megsemmisíteni, megnyomorítani az Embert.

Margaret Atwood regénye másodszor jelenik meg Magyarországon — nem emlékszem, hogy az első kiadás (2006) nagy visszhangot váltott volna ki, miközben a több díjjal elismert kanadai írónő munkássága itthon is meglehetősen ismert. (Mint ahogy feminista mivolta is.)

A mostani kiadás időben szinte egybeesik egy tévésorozat[1]/filmadaptáció hazai megjelenésével, amely Amerikában — mondják — már nagy hullámokat gerjesztett. Talán nem véletlenül, hiszen Donald Trump színrelépése, és az általa beharangozott és megkezdett változások mintha kicsit visszafelé tekernék az idő kerekét — erre rímelhet az adaptáció tartalma —, erősítve egyesek félelmét, mások elégedettségét.

A regény — tartalomismertetés nélkül is kiderül fülszövegéből — olyan világot ír le, amelyre egyrészt erős keresztény ideológiai befolyás, diktatórikus berendezkedés, másrészt a népességfogyás elleni harc a jellemző. Az erősen vallási, folyton a Bibliát — a „cél” érdekében akár hamisan is — citáló, a rendszerhűséget mindenkitől elváró államberendezkedés totális diktatÚraként működik, és elvont igazságának(?) győzelme érdekében ontja a folyamatos (agymosó) propagandát. Gyűlölet és félelem, gyanakvás és erőszak szövi át a hétköznapokat. A nőknek nem sok lehetőség jut ebben az államban, inkább eszközök, mint állampolgárok, megfosztják őket jogaiktól, szabadságuktól, a tudástól (írni-olvasniuk sem szabad), és a háztartásban rájuk rótt feladatuk is szűkített, kasztonként változó. ám, ha a Rendszer felől nézzük, „védve vannak, nyugodtan betölthetik biológiai szerepüket”.

Az elképzelt közjó s a tradíciók visszaállítása érdekében puccsként ment végbe a „rendszerváltás”, majd folyamatosan szűkültek össze a szabadságjogok, s indultak meg a vallási alapÚ „reformok”, a felforgató vagy egyéb, nem kívánt elemek kitelepítése, megsemmisítése. Az emberek nagyon lassan eszméltek rá, mi történik, de akkor már késő volt. Az Új rend működése korlátok nélkülivé vált, az élet minden területén „felügyeleti jogot” nyert.

A környezeti szennyeződések miatt bekövetkezett lakosságfogyást az alap ideológia szellemében Úgy kívánják megelőzni, hogy a szülőképes, főként az egészséges utód szülésére képes nőket „átnevelik”, és a diktatÚrát működtető Parancsnokok meddő feleségeinek szolgálatára rendelik őket. Valódi feladatuk egy bizarr és életidegen szexuális szolgáltatás, amely megalázó havi rituáléként ismétlődik, s jó esetben gyermekáldással végződik.

Hogy hogyan élnek ebben a világban ők, a piros ruhát viselő Szolgálók, akik nevüktől is megfosztatnak, hogyan a voltaképp tökéletesen haszontalan kékruhás Feleségek, hogyan a „Márták” — a háztartásokat valójában vezető cselédek —, kirajzolódik az is. Mindez az ájtatos képmutatás, feketeautó-árnyak, fegyveresek, besÚgók, akasztások, csoportos gyilkosság, erőszakkal nevelő Nénik, titkos kupleráj, monoton boldogtalanság, állandó fenyegetettség szörnyű háttere előtt, nyomokban szerelemmel és szolidaritással fűszerezve. Utóbbi főként azért, mert a „félelem olyasmi, amiben osztozhatunk”.

Olvass bele!

Csekélyke reményt jelent az olvasó számára, hogy folyamatosan azt érezzük, Fredé, az elbeszélő (ahogy magát nevezi, egy „mÚltból itt ragadt menekült”), aki hol zaklatott ritmusban éli jelene történéseit, hol a lomha időt is érzékeltető lassÚsággal, éjszakánként meséli, mondja mÚlját (mintegy a mi napjainkat!) — már tÚl van ezeken a borzalmakon. A regény hullámzó szerkesztésmódjának és időkezelésének változatossága élteti reményünket, hogy ha el tudta mondani, akkor tÚl is élte ezt a kort. (Azt az elképzelt jövőképet, amelyet maga a szerző is azzal „mentegetett”, hogy ha ilyen részletesen el lehet képzelni, le lehet írni, akkor nem következhet be!)

A Szolgálólány mesél, emlékezik, ez segít megőrizni az ép eszét, s mi ott ülünk vele a csöppnyi szobában, morzsolgatjuk az időt, ízlelgetve az apróbb-nagyobb eseményeket, gondolatban vele együtt öltöztetjük fel „jó melegen” az eltűnt férjet. A kibontakozó borzalmak fejünkre hulló vízcseppenként hatnak, a furcsa egybeesések is így riasztanak fel, például az olvasás közben elénk kerülő kifejezések; Első Nemzeti Szülőföld, Isten Nemzeti Erőforrás…

A regény sok fontos, bár látszólag jellegtelen mondata között olyanok bÚjnak meg, mint: „Szokványos az, amihez hozzászoktatok.” Az emberi természet valahogy így alkalmazkodik minden szörnyűséghez. „Mindig az adott körülményeket nevezzük szokványosnak.” Az „átmeneti nemzedék” (a jelen diktatÚrában élők) után következők majd boldogabbak lesznek: „mert nem vágynak majd olyasmire, ami nem lehet az övék.” és elhangzik — egy auschwitzi háborÚs bűnös szeretőjével készült riportra emlékezve — hogy „milyen könnyű emberi vonásokat találni, bárkiben.”

Mohácsi Enikő sokszínű, könnyű tollÚ fordítása egyszerű, keresetlen, időnként mégis lírai magasságokba emelkedik.

Nem tudom még, milyen lesz a film… kötelező olvasmány. Ha Úgy tetszik, figyelmeztetés, mementó. Segít felismerni a mindig jelenlévő gonoszt, segít tisztán látni. és higgyék el, ennek semmi köze a hivatkozott keresztény tanokhoz; alapja a mások elnyomására, kihasználására, megalázására használt mindenkori, általánossá kényszerített (bármilyen) ideológia. Az aktuálpolitikai egybecsengések a véletlennek tulajdoníthatóak.

Lehet-e valódi reményünk, hogy ez csak fikció, és (velünk) nem történhet meg? befejezése ad némi feloldozást. Nekem viszont folyton a hindu bölcs ismert tanácsa lüktet a fejemben, vigaszként: elmÚlik. Minden elmÚlik.

[1] Az HBO videótárában a sorozat már megtalálható.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017
480 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3199 Ft
ISBN 978 963 676 7051

kiadói fülszövege

Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától — a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.

Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorÚ tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.

Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslatnak” nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni.

A mára klasszikussá vált kultuszregényt 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat; több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmes és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.